Szeifert Judit

Szeifert Judit

Architektúra – veduták

Élet és Irodalom 49. szám, 2008. december 5.

Vásárhelyi Antal alkotásai pontosan szerkesztett, konstruktív kompozíciók; homogén, (litográfiai) nyomatnak tetsző felületekkel, szigorú kontúrokkal határolt térillúziós szerkezetekkel. De csak látszólag. Ugyanis ha alaposabban szemügyre vesszük a sorozatait alkotó darabokat, akkor felfedezhetjük, hogy minden egyedi rajz vagy festmény. Sehol egy nyomtatott felület – sőt az egyszínű akril-részletek mellett, tussal aprólékosan kidolgozott, pontozással, vonalkázással képzett struktúrák alkotnak finom faktúrákat. A fekete vonalszerkezet hálója által határolt konstruktív képelemek szigorúságát ceruzával létrehozott, leheletnyi tónusok, lettrikus faktúrák és kalligrafikus gesztusnyomok oldják. Művei azt bizonyítják, hogy amit látványként elvárunk, összeütközésbe kerülhet azzal, amit valóban látunk. Ha azonban csak egy mértani rejtvényt sejtünk Vásárhelyi Antal képei mögött, akkor ugyanúgy meglepetés ér minket, mint akkor, ha gondolatban végig szeretnénk járni az általa megjelenített helyeket, utakat. A képeken megjelenő terek – perspektívákat és axonometriákat elegyítő – ki-be forgatása, a térbeli csavarodások révén mindig új és újabb dimenziókat tárnak föl egy-egy művön belül.

A „tér logikája” kifejezés alatt azokat a térbeli kapcsolatokat értjük, amelyek törvényszerűen fennállnak a fizikai világ tárgyai között, s amelyek figyelmen kívül hagyása, illetve önkényes megváltoztatása ellentmondásokat, vizuális illúziókat eredményez. Vásárhelyit korábbi képei megalkotásakor a mértani játék, az érzékcsalódás nyújtotta lehetőségek foglalkoztatták, a lehetetlen meggyőző ábrázolása. A tér logikájának ellentmondó konstrukciókat alkotott. Most látható tárlata két műcsoportból áll. A Fekete-fehér architektúra-képek tussal készültek, szorosan kapcsolódnak korábbi műveihez. A Tér-architektúra című sorozat viszont festészeti alkotások sora. Jelenlegi képein nem az illúziókeltés, nem a paradox képiség dominál. Ezeken a műveken megjelenő konstrukciók a kristályszerkezetek letisztultságát idézik. Ugyanakkor egyfajta történelmi hangulat hatja át őket, különböző korok építészeti emlékeinek részleteire ismerünk az architekturális elemekben. Vásárhelyi Antal képei által a lépcsők, kváderek, tornyok, kockaszerkezetek, íves átjárók útvesztőiben bolyongva, hol kint vagyunk, hol bent, hol fent vagyunk, hol lent. Megszűnnek a terek, idők megszokott és tudott viszonyrendszerei. Egyik tér-dimenzióból a másikba bukdácsolunk, miközben időutazást is teszünk. Míg korábbi képeibe lépve képzeletben a knósszoszi palota vagy az egyiptomi piramisok labirintusait is bejárhattuk, addig jelenlegi műveit nézve Róma építészeti emlékei között találjuk magunkat. Több korszakot átívelő történelmi kalandozást tehetünk Vásárhelyi Antal most látható képeivel, egyetlen város, az örök Róma által. Rómában járva egymást érik az ókori, a barokk vagy reneszánsz épületek, romok, maradványok, leletek. Így több idősík fut párhuzamosan egymás mellett, és a különböző korokból származó építmények az egymásra rakódó történeti korok monumentumaiként vannak jelen. Bár mostani sorozatai is, akárcsak korábbi művei inkább a lélek, a művészi invenció irányította belső képzelet teremtményei, mint geometriai spekuláció eredményei, mégis Róma hatása mindenképp érezhető a Fekete-fehér architektúra- és elsősorban a Tér-architektúra-sorozat darabjain. A festmények levegője is más, párás, mégis derűs atmoszféra árad belőlük. Világos pasztellszínek, okkerek, kékek, zöldek, szürkék alkotják visszafogott felületeit. Mintha szfumátós, ködös derengés lebegne a képek felszínén. A mediterrán vidék atmoszféráját idézik. Ha előző műegyütteseinek művészettörténeti genealógiájában G. B. Piranesi (1720-1778) nevét említhettük, akkor ez még fokozottabban érvényes jelenlegi alkotásai esetében. De míg a korábbi képek elsősorban Piranesinek, a szürrealisták által is nagyra értékelt, fantázia-perspektíva sorozatához (Carceri d’invenzione) kapcsolhatók, addig most bemutatott legújabb műveivel összefüggésben Piranesi leghíresebb, a Róma műemlékeiről készített Vedute di Roma (1745-1778) című 135 lapos sorozatát kell megemlíteni. Piranesi ebben a három évtized termését felölelő munkájában az ókori és a barokk épületek anyagát, felépítését a szakképzett építész tudatosságával és az eredeti képzőművész új megközelítésmódjával ábrázolta. Közel- és alulnézettel, valamint az alakok és épületek aránykülönbségeinek eltúlzásával monumentalizálta az épületeket. Vásárhelyi is hasonlóan jár el, kiemeli a számára fontos elemeket, de nem az archeológiai felmérés és ábrázolás a célja. Ugyanis a meglévő és felismerhető építészeti részleteket úgy illeszti egymás mellé, hogy újabb, a valóságban nem létező építményeket hoz létre belőlük. Geometrikus szerkezeteit, az építészeti elemekből, oszlopokból, ablakokból, kapukból, lépcsőkből és kvá­derekből összeálló építményeit nem határolják kemény kontúrvonalak. Csak nagyon halvány és keskeny egyenesek alkotják az architektúrák szerkezetes vázát. Ettől ezek a stabil konstrukciók légiesek, kecsesek, de ugyanakkor törékenyek és távoliak is.

Vásárhelyi Antal legújabb képei veduták. Messzi korokat megidéző építészeti látképek.

(Vásárhelyi Antal tárlata a Ráday Képesházban 2009. január 28-ig látható.)

Léleklabirintusok

SZEIFERT JUDIT

Ne higgy a szemednek! Ez a „legszembetűnőbb” tanulsága Vásárhelyi Antal (1950) legújabb, 2000 óta folyamatosan bővülő, most bemutatásra került sorozatának. Ez a felszólító mondat természetesen szándékosan utal az azonos címen megjelent, kiadványra, amelyben az itt látható művekhez (első ránézésre) hasonló, játékos tér-feladványok találhatók (például M. C. Escher illuzionisztikus architektúra-ábrázolásai, vagy az ifj. Adalbert Ames által szerkesztett csalóka szoba-konstrukció), amelyek mind azt bizonyítják, hogy amit látványként elvárunk, összeütközésbe kerülhet azzal, amit valóban látunk. Ha azonban csak egy mértani rejtvényt sejtünk Vásárhelyi Antal képei mögött, akkor ugyanúgy meglepetés ér minket, mint akkor, ha gondolatban végig szeretnénk járni az általa megjelenített terek útjait. Ugyanis a Belső architektúra címet viselő sorozat látszólag ugyan pontosan szerkesztett, konstruktív alkotások sora; homogén, (litográfiai) nyomatnak tetsző felületekkel, szigorú kontúrokkal határolt térillúziós szerkezetekkel. De csak látszólag. Ugyanis, ha alaposabban szemügyre vesszük a sorozatot alkotó kompozíciókat, akkor felfedezhetjük, hogy minden egyedi rajz, sehol egy nyomtatott felület – sőt az egyszínű akril-részletek mellett, tussal aprólékosan kidolgozott, pontozással, vonalkázással képzett struktúrák alkotnak finom faktúrákat. A fekete vonalszerkezet hálója által határolt konstruktív képelemek szigorúságát ceruzával létrehozott, leheletnyi tónusok, a sokszor betűszerű elemekből folyóírássá összeálló lettrikus faktúrák és kalligrafikus gesztusnyomok oldják. A vonalak gomolygása és az architekturális szerkezet nem vitatkozik egymással, hanem párbeszédet folytat, a japán akvarellek és metszetek légiességét idéző füstszerű vonalstruktúrák lebegővé teszik a súlyos építészeti konstrukciót (Belső architektúra XIV.). Az ellentmondásosnak tűnő technikai megoldások, felületek és szerkezetek egységes kompozícióvá állnak össze a képeken. Mindezekhez járul a terek – perspektívákat és axonometriákat elegyítő – ki-be forgatása, a térbeli csavarodások, amelyek révén mintha új és újabb dimenziók tárulnának föl egy művön belül. Látszólagos a képszerkezetek szimmetrikus felépítése is. Ahogy az emberi test sem két azonos félből áll (a jobb és a bal oldal ugyanis sosem egybevágó, de mégis egymás tükörképének tűnik) úgy, ezt az antropomorf felépítést követve Vásárhelyi Antal több műve is egy szimmetriatengely által egy jobb és egy bal oldalra bontható, de apró részleteikben különbségek fedezhetők fel a két fél között (például Belső architektúra XVII). Sőt akadnak olyan alkotások is, amelyeken szimmetrikus és aszimetrikus részek váltják egymást, illetve különböző geometriai transzformációk által egymásba vihető részletek keverednek egy kompozíción belül. Ez a dualitás, a sokszor diszharmonikusnak ható elemek, momentumok egymást erősítve hozzák létre az egységet Vásárhelyi Antal festményein. Igaz, már a képek terébe is nehéz bekerülni, azonban, ha sikerül is belépnünk, azonnal el is téved a tekintet, és csak bizonyos szerkezeti vonalak elhagyásával lehet egy-egy útvonal-lehetőséget következetesen végigjárni. Az egymásnak szinte ellentmondó képzelt architektúrák egy-egy képen belül is úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint az összetapasztott fecskefészkek. A csupa egyenes, párhuzamos vonalkából kialakított struktúra organikus faktúrát eredményez (pl. Belső architektúra V.), utalva ezzel a szerves felületekben rejlő szabályosságokra, illetve arra, hogy az organikus világ is mértani alapokon nyugszik. A mívesen kidolgozott felületek nemcsak a mesterségbeli tudást, és annak fontosságát hangsúlyozzák, hanem egyfajta „munkaterápia”-ként is felfogható művészi megoldásnak tekinthetők, ami jelzi, hogy nem csupán a bravúros szerkezeti megoldások, nem a trouvaille inspirálta Vásárhelyi Antalt képsorozatának létrehozásában. Művei sokkal inkább a lélek, a művészi invenció irányította belső képzelet teremtményei (ahogy erre a sorozat címe is utal), mint egy geometriai spekuláció eredményei. Ezért, ha ezeknek az alkotásoknak a művészettörténeti geneológiáját kutatjuk, akkor G. B. Piranesi (1720-1778) – a szürrealisták által is nagyra értékelt – fantázia-perspektíva sorozata (Carceri d’invenzione) tűnik legközvetlenebb rokonuknak. Piranesi rézkarcsorozata képzeletbeli börtönbelsőket ábrázol, ahol a csigalépcsők és folyosók nem vezetnek sehova, az ablakok befelé és kifelé is néznek, a felvonóhidak nagy ürességre nyílnak. Olyan rövid idő alatt készítette őket a 18. századi itáliai mester, hogy valószínűleg nem tudatosan alakította a tereket többértelművé. Piranesi metszetein a hatalmas terek szuggesztív látomásként tartják fogva tekintetünket. Hasonló élményben részesülünk Vásárhelyi Antal képei által, hiszen a lépcsők, kváderek, tornyok, kockaszerkezetek, íves átjárók útvesztőiben bolyongva, hol kint vagyunk, hol bent, hol fent vagyunk, hol lent. Egy-egy képelem (mint például Belső architektúra XXV. címűn megjelenő függőleges, fehér, téglalap alakú folt) éppúgy lehet kitüremkedő falfelület, mint átjáró illetve kapu, amely a végtelenbe vezet. Megszűnnek a terek, idők megszokott és tudott viszonyrendszerei. Egyik tér-dimenzióból a másikba bukdácsolunk, miközben időutazást is teszünk, hiszen Vásárhelyi Antal képeibe lépve, képzeletben a knósszoszi palota, vagy az egyiptomi piramisok labirintusait is bejárjuk. A történelmi időkbe, a végtelen terekbe vezető képek azonban a művészi lélek legbensőbb, bonyolult zugaiba, az alkotó léleklabirintusába, gondolat- és érzésvilágának útvesztőibe kalauzolnak. Látszólag kitárulkozik a művész, felfedi titkait. De a labirintus legmélyén ott rejtőzik, a soha meg nem ismerhető Minótaurosz.

(Miskolci Galéria, 2003. V. 22-VI. 29)