Kell-e magyar művészet? – Hungarian art should be?

KOLTAI TAMÁS

A színház-polip

ÉS LI. évfolyam 51. szám, 2007. december 21.

… Azon a huszonhetes uniós listán, amely a kultúrák párbeszédének eseménysorozata iránti érdeklődést lajstromozza, hivatalos brüsszeli fölmérés szerint Magyarország az utolsó helyet foglalja el. Meglepne, ha ez meglepne valakit. Európa földrajzi közepén, mégis a provincián élünk…

A további cikk megtekinthető: http://www.es.hu/

JAN KENNIS

A Paprika-hadművelet

ÉS LII. évfolyam 35. szám, 2008. augusztus 29.

….Magyarországot és főként Budapestet nemzetközi kulturális központnak tartják, és vitathatatlan, hogy ehhez meg is van minden szükséges kellék. De ha kicsit jobban megnézzük, azt látjuk, hogy a magyar kultúra, helyesebben a magyar kulturális világ nem nemzetközi orientációjú. A “nemzetköziségnek” az csak egy része, ha az adott országban más nemzetiségű művészek lépnek fel. A magyarországi kulturális életet mintha teljes egészében a magyarok uralnák. Véleményem szerint ezzel a magyarok egy fontos lehetőséget szalasztanak el…. Hol vannak a magyar művészeti életben a külföldi igazgatók és a mintaadó művészek? És hol vannak azok a vezető magyar művészek, akik ma Magyarországon kívül is hatnak a kortárs művészetre? Ahhoz a fullasztó légkörhöz képest…

A további cikk megtekinthető: http://www.es.hu/

Bozóki András

A szemléletváltás lehetséges

Élet és Irodalom
52. évfolyam, 40. szám 2008

…Tény, hogy a magyar kulturális diplomácia és művésztársadalom az elmúlt években jóval nyitottabbá vált. Mindez nem kevesebbre teremtett lehetőséget, mint hogy szabadon élvezhessük a visszanyert kulturális önállóság tereit, ugyanakkor megszabaduljunk a magyar szellemet szinte az egész XX. században fogva tartó végletektől: mind a hamis “kultúrfölénytől”, mind a szorongást keltő kisebbrendűség-tudattól…. S talán egy szép napon majd mi is leírhatjuk ezt a mondatot: “Magyarország rendkívül liberális országnak számít, ahol a kortárs művészeti élet megújulásra kész és nyitott a világra”.

A további cikk megtekinthető: http://www.es.hu/

Én liberálisnak érzem magam, de nem látom az idilli állapotot ,vagy mégse?

Hol vagyunk?

A kritikában és a világ művészeti porondján

A kérdés célja a kortárs magyar művészet, legfőképpen a képzőművészet helyzetének feltérképezése. Ebben a művészet világviszonylatban mérhető színvonalának kérdése ugyanúgy beletartozik, mint a kortárs művészetkritika helyzete. Kétségtelen tény, hogy – igen kevés kivételtől eltekintve – a kortárs magyar művészet és művészek ma nincsenek a leismertebb és legelismertebb alkotók között a világ művészeti porondján. Mi lehet ennek az oka? Mindig így volt-e, vajon mindig a perifériáról lestük a „nyugati” fejleményeket, vagy volt, amikor magyarországi művészek erősebben voltak jelen a nemzetközi áramlatokban ? Vajon ennek következménye-e, hogy sok mai művész, fiatal és idősebb ugyanúgy, önnön művészetének továbbalakítása, vagy esetleg a helyi hagyományok megmunkálása helyett direktben másol jól bevált, sokszor épp leszálló ágban lévő nyugati trendeket? Hogy lehet, hogy ennek ellenére a várva-várt „befutás” nem történik meg? Talán a nemzetközi műértők érzékenyebbek a másolásra? Végezetül pedig: mi a kortárs magyar művészetkritika szerepe és felelőssége a kialakult helyzetért? Miért van olyan elenyészően kevés hangadó, kiforrott és önálló véleménnyel rendelkezik, és azt megmondani-megírni bátor kritikus? Miért vált általánossá a kizárólag dicsérő kritika – melynek következménye, hogy ha elhangzik egy-egy kevésbé méltató szó, gyakran már maga a művész, vagy a galériása telefont és tollat ragad? Másik mai kritika-típus a leíró kritika, mely az előbbinél szinte még feleslegesebb, hiszen még csak ki sem domborítja a kiállítás, vagy a művész valós értékeit, pusztán leírja a látottakat.

Rieder Gábor: keleten a helyzet

A Műcsarnok után a Ludwig Múzeumot is ellepték a videók. A képzőművészeti mozgókép identitászavaros műfaj, eredetileg a Hollywood által elnyomott kísérleti filmek elejtett hagyományfonalát vette fel, de mára már kiderült: nem a fősodorba akar felkapaszkodni (akkor az interneten terjedne), hanem megmarad a kiállítóterek szűkös világán belül………

További információ: 2010. január 26. http://artportal.hu/aktualis/hirek

Az utóbbi időben föllángolt a vita a kortárs magyar képzőművészet helyzetéről, lehetőségeiről, az elmúlt harminc év elszalasztott, vagy éppen pozitív tendenciáiról. Ami tény: ez alatt az idő alatt sem sikerült integrálódnunk az európai kortárs képzőművészeti életbe, hiszen a külföldön megjelent kortárs művészeket bemutató, átfogó albumokban, bédekkerekben vagy egyáltalán nem, vagy alig szerepel magyar művész. Hogy jelen pillanatban még mindig itt tartunk, fölmerül a kérdés: van-e ebben szerepük a művészettörténészeknek, művészeti íróknak, kurátoroknak, kultúrpolitikusoknak, vagy maguknak a művészeknek? Vitákban ennek a problémának (ha ez egyáltalán probléma) kívánok teret adni. Ajánlom a figyelműkbe az alábbi két vita indító cikket Gaál József képzőművész tollából mely megjelent az Élet és Irodalom című újságban.

Gaál József

Mi kis provincializmusunk

Élet és Irodalom LIII. évfolyam 14. szám 2009. április 3.

Az elmaradottság, az elkésettség bénító érzete még fokozza azt a periférikus állapotot, amely újra és újra feltör a kultúránkban. A kishitűség csapdája ez, mikor sandán, csak kifelé figyelve a másik eredményeit elemezgetve erőtlenül azonosulunk, majd megpróbáljuk utánozni. Képzőművészetünknek nincs mitikus múltja, a különböző történelmi korszakokból nem emlegethetünk héroszokat, nincs legendás aranykor, amiből ábrándozva táplálkozhatunk. Már a provincializmusnak a tudata is az alkotás fékező ereje lehet, ez a betegség a művészetünkben sajnos hagyomány. A képzőművészetben pedig már fóbia, s mintha az elmaradottság tudata irányítaná ezt a gépezetet. Könnyen kiismerhető és már lecsengő irányzatok kritikátlan átvétele tartósítja ezt az állapotot. Öngyűlöletté fokozódik ez a frusztráló folyamat, mert a belső világ feladása és a kívülről vezéreltség érzete miatt önmagunk elárulásával fizetünk. Aki saját kultúráját megvetve behódol az általa elképzelt irányzatnak, azt fetisizálva ugyanolyan dogmatikussá válik, mint a bezárkózó maradi művész. Az avantgárd művészet lényege a szabadság volt, amely egyfajta lázadással, engedetlenséggel volt azonos. Ezt a művészeti attitűdöt fokozatosan akadémizmussá szelídítették, egyfajta pszeudo-progresszióként létezik, a kurátorok programjainak függőségeként. Idehaza már nincs talányos holnap, a nyugati trendeket figyelve jól kiszámítható a jövő alakulása, az odafigyelőt nem éri meglepetés.

Általában provincializmusnak nevezik a bezárkózó nemzeti romantikából kinövő mutáns stílusokat, pedig ez a felfogás figyelmen kívül hagyja a centrumnak hitt kultúrköröket, de szinte fordított tükörképe az általa megvetett internacionalista kanonizációnak. Egyszerre kisajátító és kirekesztő felfogás uralja ezt a – ma már posztmodern – népiességet. Kilúgozva a folklór örökségét, egy kvázi hagyományt kreáltak a gyökerét veszített nép nevében. A középszerű művek tartalmi hiányát a nemzeti jelleggel pótolva, elegyítve a historikus ornamentikát a modernizmus formaújításával, tönkretéve a hagyományokat. Általában politikai, mozgalmi jellegű tömörülésekben érvényesítik jogaikat, elnyomva a hagyományból építkező, de magányosan kereső alkotókat. Csontváry, Gulácsy, Román György, Vajda Lajos, Tóth Menyhért és még sorolhatnám akár Bada Dadáig- élőket nem említve-, kisajátítva vagy kirekesztve, nincs helyük a megkonstruált kánonrendszerben.

Titkon mindenki az „örök értékre” esküszik, de a múlt újraértékelése, felülvizsgálata még a megtámadhatatlan műveket is kikezdi. Persze ezt a bizonytalanságot okozza a posztmodern filozófia által elhatalmasodott relativizmus, amely az örökölt művek létalapját, metafizikai indíttatását érvényteleníti. Napjainkban a tegnap legprogresszívebbnek kikiáltott művek rövid időn belül beporosodnak, üzenetük érdektelenné válik. Mindezt fokozza a műkereskedelem manipulatív értékrend-teremtése, amihez szolgálatkészen nevét adja számos művészettörténész.

A modern művészet zárvány-léte már a két világháború között kialakult, mindezt elmélyítette a szocialista művészetideológia. Ez a lefojtottság alapozta meg azt a mutáns folyamatot, amely napjainkig tart. A szocialista diktatúra fokozatos enyhülése alatt kanonizálódott egy elképzelt fejlődés elmélet, amely az avantgárd örökséget megpróbálta integrálni a szocialista realizmusnak nevezett irányzatba. Ezt úgy is nevezhetnénk, hogy az avantgárd hagyományok újrafelhasználása, integrálása egy cél érdekében, de időközben ezt a célt elnyelte a bizonytalanság. A mesterségesen fenntartott kulturális élet mutáns művészetet szült, de a korszakon túllépő művészek sem tudtak elzárkózva kibontakozni, mert hiányzott a termékeny alkotói közeg.

Miközben a tragikus sorsú Gruber Béla életművét bemutató albumához készítettem a bevezető tanulmányt, egyre inkább belebonyolódtam e rövid korszak fojtó, alkotást bénító ideológiai hálójába. Megértéséhez át kellett tekinteni az előzményeket, amelyek érdekes tanulságokkal szolgálnak. A későbbi értelmezések, finomítások, az ideológusok belső reformjai a kultúra területén elhomályosítják a valós problémát, hogy a lazán tartott gyeplő mögött az utolsó pillanatig keményen irányított kultúrpolitikát folytattak. A művészeti funkcionáriusok, hivatalnokok hierarchiájának kihatása máig tart, nagyon sok idős művész még most is a Bernáth, Domanovszky és a kor többi befolyásos mesterének bűvkörétől szabadulna. A két háború között a progresszívnek nevezett művésznemzedék zöme szinte azonos utat járt be a korai párizsi hatástól a római iskoláig, a kubista és expresszionista hatástól a klasszicitásig, a lázadó forradalmiságtól a közösségi pátoszig. Persze később a novecento csökevényét ugyan tagadva, de annak manírjait beépítették a száraz klasszicizmusból táplálkozó szocialista realizmusba. A mutáns stílusparódiákat szintézisként aposztrofálták, amely mintha levonta és hasznosította volna a megelőző korszakok tanulságait. Ez a módszer – látszateredményei miatt beidegződve – tovább működik. Mint stafétabotot sikeresen átadták a kinevelt janicsároknak is, de az idő múlásával a korszerűség diktált kényszere miatt tovább kellett lépni a szocialista realizmuson. A geometrizmus, az absztrakció tisztasága meghonosodott a funkcionalizmus ideája által. Míg nyugaton az absztrakt geometrikus művészet már akadémizmussá vált, addig nálunk küzdelmes szabadságként élték át a tárgynélküli festmény, vagy szobor elfogadtatását. Mivel ez a stílus nem hordozott társadalomkritikát, elvontsága inkább a társadalom feletti metafizika mentsvára lett. Ez jól beleillett abba az evolúciós folyamatba, amelynek végcélja az absztrakt művészet legalizálása volt. Ezt sokan heroikus küzdelemként élték át, kinevezték magukat az avantgárdizmus örököseinek és folytatóinak. A konstruktivizmus és geometrizmus a forradalmi avantgárd formavilága volt, így ideológiai módosítás nélkül, mint a társadalom számára hasznos, funkcionalista irányzat művészeti laboratóriumát legalizálták. Ennek jó táptalaja lett a marxizmuson belüli tudományok fejlődése, a különböző strukturalista, és szemiotikai iskolák.

Az egzisztencializmusból táplálkozó emberábrázolás, a magára maradt ember küzdelme, a küzdő szellem belső harcának kivetítése már veszélyesnek számított, túlságosan zavaros volt a kultúrát felügyelő ideológusok számára. Az új szenzibilitásnak is nevezett mozgalom a nyolcvanas években táptalaja lehetett volna az elfojtott érzések kibontakozására, de a mesterkélt mozgalom a bensőséges magánmitológiából is formalista viccet csinált, a német újexpresszionisták és az olasz transzavantgárdok vulgáris utánzásával. Kialakult a „karriertudatos” művészek derékhada, akik a kurátor súgása által megpróbálták villámgyorsan követni a trendek változását, így a stílusparódiákkal biztosították a lemaradás permanens folyamatát. A szocializmus befejeztével kialakult kánonrendszer erősen formalista művészetfelfogásnak kedvezett. Így az organikus fejlődés helyett, félévszázad késéssel megszokottá vált a modernista művészet, de a megkésettség miatt jelen van az állandó lemaradás fojtogató érzése, a „nemzetközi kontextus” elérhetetlensége. Ezért kurátoraink a kontextus szemüvegen keresztül pásztáznak, keresik a nyugaton látott eredetinek a szimulációját. Közben termelődnek a nemzeti romantika mutáns változatai. Az egyéni úton járó művészeket nem integrálták az elit mozgalmi gárdába, inkább a szűk mag idomult a korszerűség kihívásaihoz. Most új korszak köszöntött be, a kurátoroknak felgyorsult a reakcióidejük, a követési távolság ezért csökkent, már majdnem behozzák a lemaradást. A paradigmaváltás révületében megálmodták a transzhumán lényt, aki a multikulturális kaleidoszkópban feloldódva mindenre fogékony, túllép a személyes léten. Megszűnik a műalkotás és a művészek is csak technikusok, a virtuális mű interaktív információs háló. A tudományokból parazita módon új teóriákat gyártanak, fellazító, posztmodern retorikával tétnélküli játékká alakítva. Ezeket a kiméra elméleteket vulgarizálva importálják, mintha teoretikusaink az önálló véleménytől – akár saját elmélet felépítésétől – betegesen félnének. Egyre többen megkérdőjelezik ennek az egyoldalú versenynek az értelmét, mert a vesztes helye már állandóra biztosított. Nincs globálisan egységes művészet, teljesen felesleges a verseny, önmagunkra kell figyelni, csak saját mikrovilágunk adhatja az alapot, a megélt tapasztalások mélysége lehet a forrás. Csak így születhet sajátos művészet, ami regionális, európai, globális.

Az a művészet, amely csak külső, átvett ideákból építkezik, korlátozza az érzelmek szabadságát, mesterkélt szerepeket erőltet magára, a progresszió látszata ellenére destruktívvá válik. A kvázi művészi képzet és a valós lét az erőszakolt szerep miatt nem lesz izomorf, nem képes megfelelni egymásnak, nem képes szellemi erjedésre. Így rákényszerül az importált hatások mániákus befogadására, nem él saját életet, csak az import árút kapkodja a futószalagról. Íme lelkünk, szellemünk kielégületlenségének állandó forrása.

Gaál József

A császár új ruhája

Élet és Irodalom

LIII. évfolyam 20. szám, 2009. május 15.

Adalékok kis provincializmusunkhoz a világfalu tükrében

Hű de kortárs! – mondták a deszkás srácok a pláza egyik kirakatában éktelenkedő, foszforeszkáló koponyára. Barátom már említette, újabban a fiataloknál már nem király, sirály, császár vagy csákány, hanem kortárs az, ami baró. A koponyáról nekem Damien Hirst 8500 gyémánttal kirakott koponyája jutott eszembe – a világ legdrágább műtárgya, és még sok minden, amitől elszomorodtam. Leginkább az, hogy milyen nehéz önmaga valójában, érdek nélkül tekinteni a világra. Ahelyett, hogy a művészet megszabadítana a torz képzetektől, inkább összezavar. Már rég elillant az idea, hogy valami egyetemes etikai alapra építenénk a világot, és ebben legfőbb segítség a művészet lenne. Sokan mondják, hogy ez régi folyamat, s talán Thomas Kuhn teóriájával kezdődött, aki a tudományok dogmatikus stabilitását kérdőjelezte meg. Ebből nőtt ki először az interszubjektivizmus és az a relativizmus, amely megszüntette az evolucionista művészetelméleteket. Ez a beindított, egyirányú örökmozgó nem áll meg, az ideák elillantak, elillant a műalkotásnak nevezett képződmény is. A kilencvenes években – nálunk is népszerű – Arthur C. Danto művészetelméleti bestsellerei is megalapozták a relációesztétika alapjait. Akkor még nem értettem, miért támadta Anselm Kiefer képeit. Ma már tudom, mert mágikus anyaghasználata nem racionális, nem konceptuális, hanem a német sors esz­ka­to­ló­giája. A heroikus művészetet meg kell vetni, mert expresszív ereje lehengerel, elnyeli a kis fogyasztói lelkünket. Ez a mágikus mű fundamentuma. De most térjünk vissza a koponyához, mert a szimulakrumok nyomasztó világa hamissá teszi a múltat, a jelen igazolása miatt a múlt héroszait is önmagunkhoz kell alacsonyítani. Először Piroschka Dossi könyvéről beszélnék, a Hype! – Művészet és pénz címűről, amelyben egy bennfentes művészettörténész pletykái elegyednek a dekonstruktív hermeneutika vulgáris retorikájával. A borítón – milyen jó marketingfogás! – Damien Hirst ékköves koponyája nevet ránk. A volt művészeti szaktanácsadó célja a műkereskedelmi világ-összeesküvés leleplezése, ahol minden marketing és manipuláció, az ultramilliárdosok hipermilliókat szórnak mindenféle műtárgyra. A művészet mítoszát porba rántva az egyedi művek fetisizálását hajtogatja. A befejezésben nyújtott alternatíva pedig igen soványka. Az anyagtalan művészetről beszél, Bruce Naumann amerikai művész munkáját említi példának, és idéz tőle egy közhelyet: „Az igazi művész misztikus igazságok felfedésével segít a világon.” Mintha Michelangelo óta csak népámító, pénzéhes művészek lettek volna, Van Go­ghot is üzleti érdekből a modern festészet Krisztusává avatták. Naumann neonspiráljairól nekem csak egy ultramodern technodiszkó dekorációja jut eszembe. Ha ennek a művészeti felfogásnak kései követőjét keresnénk, megtalálnánk Ugo Dossi munkásságában, és a magyar származású hölgynek Marischka Hirst lenne a neve, kicsit másképpen íródott volna ez a könyv is. Igen, van a „kortárs”, a trendi, ami mindent letarol, ami nem tartozik ebbe a kategóriába, az egyszerűen nem létezik a művészet felsőbb régiójában. „A nemzeti skatulyából kell elszabadulni, hogy a nemzetközi művészközösség egyenrangú tagja legyek” – íme egy vallomás, a legfontosabb motiváció a művészkarrier érdekében. Persze mindent félre lehet érteni, talán úgy kellett volna mondani, hogy önmagamtól akarok szabadulni. Legaktuálisabb trend igazolja ezt az irányt, a „kreolizmus”, heterogén művészeti törekvések keveredése az új szintézis reményében. Újra terítékre került a „nomadizmus”, információcsere és kultúratelepítés, elegyítés a világfaluban. A glóbusz kísérleti művészeti laboratóriummá alakítása, szerencsére csak modellezve, rejtve a kiállítótermekben. Richard Shustermann pragmatista esztétikájával próbálok vigasztalódni. Keresem az alternatívákat, túllépnék a dogmákon, de túllendülnék a posztmodern relativizmuson is. Komoly a felhozatal, Dewey, Wittgenstein, Rorty, de mindezt csak azért, hogy az analitikus művészetfilozófia hulláját rugdossa, hogy a posztmodern esztétika határtalanságát még tovább tágítsa, de hová és minek? A pragmatista esztétikát példával igazolja, az életből kiragadva, formalista módon, a kinyuvasztott analitikus módszerekkel. Mint középosztálybeli intellektuális zsúrfiú szereti a rapzenét, így kidolgozta a „hermeneutikai stratégiát” a fékező konzervatív eszmék legyőzésében. A hiphop lényege a gettólétben van, alvilággal összeolvadt életforma, kifelé tálalva csak a szórakoztatóipar biznisze, pöffeszkedő gengszterstílussal, hímsovinizmussal. Shustermann szerint is „szükség van a jobbításra, a progresszív társadalmi gyakorlat kialakítására”. Ez a falka agresszióból és törzsi alapokon álló gettórendszerből szeretne talán cserkésztábort alakítani? Csodálom, hogy mindenre figyelmes művészetteoretikusaink nem alkalmazták ezt a módszert idehaza. Mondjuk a lakodalmas népi rock szerepét kidomborítani az autoriter Kodály-módszer agressziójával szemben, pozitív példának felhozva Lagzi Lajcsi népnevelő misszióját, antikapitalista gesztusait. Igazából arra lennék kíváncsi, hogy az érintett gettólakók hogyan reagálnának, mit szólnának az életidegen teóriákhoz, milyen hiphop-rigmussal küldenék el. Hogy nevelnék a pozitív progresszió irányába őket, az esztétikai önértés hogyan kasztrálná az elementáris energiákat. A százlábú sem számolgathatja lábait. Biztosan ismerősek a kedves olvasó számára William Irwin írásai a Mátrix, a South Park, a Batman, a Metallica és a „filozófia” zseniális összeboronálásáról. Le vagyunk maradva. Nyugaton a klasszikus moderntől már öklendeznek a neo-dekonstruktivista művészetfilozófusok. Duchamp piszoárja és Piero Manzoni konzervszara az ontológiai alap például a relációesztétika kibontásához. Persze régebben nem voltam ilyen maradi. A hetvenes évek végén én is próbálkoztam a frissen emésztett modern eszméket továbbadni. G. Pistát, a téesz raktárosát egyik este a szuprematista tisztaság szépségeiről győzködtem a falu kocsmájában, Malevics és Larionov munkásságának összehasonlító elemzésével. Másnap ivás után az otthonába csalogatott, és büszkén mutatta szobája falán a Terefere kekszes doboz háromszögeiből kollázsolt forradalmi esszenciát, száműzve szegény dédnagymamájának fotóját a patinás keretből. Éljünk a mi időnkben! – idézte tántorogva a kocsmában tanultakat. A másik, számomra emlékezetes művészeti megnyilvánulásban már nem volt befolyásom. A nyolcvanas évek derekán történt, amikor az installációt akár a KISZ-klubokban is megengedték, Szentendrén, a Vajda-pincében már megszokott dolognak számított. Falunk művelődési házának szolid, de ábrándozó igazgatója az év végi hálaadó misén, megszakítva a prédikációt, meghívta a híveket egy installációs kiállításra. A művelődési ház összes berendezési eszközét felhasználta a moziterem közepén épített megainstallációba, csúcsán a dekoratív poroltóval. Még aznap este elvitték a Lipótra. Ez a tette még most is forradalmi lenne, ha szituacionista művészként egy kurátor felkarolná. „A kortárs képzőművészet kritikus és szubverzív funkciója ma az egyéni és kollektív menekülési útvonalak kitalálásában valósul meg, azokban az átmeneti és nomád konstrukciókban, melyekben a művész zavart keltő szituációkat modellez és közvetít.” Megérkeztünk a végső megoldáshoz, mikor a műalkotás aurája eltűnik, s művészet csak akkor van, amikor az intézmény elismer egy művet, így végleg megszabadulhatunk a „fetisiszta irracionalizmustól”. Pár éve megvettem a Műcsarnok-könyvek első két vékonyka kötetét, vagy inkább brosúráját, a fent idézett bölcsességek (?) innen valók. A kiadó szerint „a kurátori gyakorlathoz nélkülözhetetlen elméleti háttér megteremtéséhez tölthet be jelentős szerepet”. Nicolas Bourriaud Relációesztétika és Utómunkálatok című füzeteit először olvasva azt hittem, hogy amolyan posztmodern tréfa, mint Alan Sokal A határok áttörése: arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé című műve, ezt az értelmetlen posztmodern paródiát simán benyelték. Most újraolvasva rádöbbentem, hogy nemcsak terjedelmükben hasonlítanak a Kommunista kiáltványra, hanem forradalmi hangvételük miatt is. Hatásuk is olyan erős, mert úgy néz ki, hogy a világfalu kurátorainak kiskátéjai lettek. Éppen jó időben fordították le őket, ahogy előző írásomban említettem (A mi kis provincializmusunk, ÉS, 2009/14., ápr. 3. – a szerk.), kurátorainknak felgyorsult a reakcióidejük. Az Utómunkálatok című brosúrában igazából már a DJ sampler-techni­kája fejezi ki a termelési módszert, ezek után az utángyártó művész dolga az, „hogyan tájékozódjunk a kulturális káoszban, és hogyan alakítsunk ki belőle új termelési módokat”. A füzetecskék töményen tele vannak vulgármarxista zamattal. A transz­avant­gárd irányzatot egyöntetűen kivégzik, pedig ha tudnák, hogy ezt a „hibrid stílust” mifelénk még tovább plagizálták, hátha ők is „guberáló-művész-félistenek” lesznek. Greenberg „darwinista” művészetelméletét sem kímélik. A relációesztétika olyan mutáns újszülött, amely már vajúdás közben megtagadja szülőanyját, és még a műtárgytagadó fluxus-emlőt is undorral rágcsálja. A „kortárs” művészet számára nem létezik festett kép, szobor, rajz, csak átmedializált formában. A relációesztétikát követő kurátorok számára az analitikus, önreflexív művészet csak üresjárat, formai redukcionizmus, totalitárius fundamentalizmus. A múltból örökölt és folyamatosan alakuló kulturális szimbólumláncolat szétbomlott. A virtualizált művek tartalmilag dimenzió nélkül maradtak, akárcsak a tömegfogyasztásra termelt spektákulumok. Az alkalmiság érzete és a szimulakrumok erőtlensége, önállósága miatt az érzékszervek komplex működésének aktivitása alábbhagy, a haptikus ingerek megszűnnek. A virtualizálás fokozása kisimítja a befogadás emésztőcsatornáit, a kontextusra, a szituációra épített kvázi műalkotás alkalmi információként elillan. Az antikapitalista allűrök csak üres szerepek, a partizánakciók is csak imitációk, mert pillanatnyilag mint globális művészeti trend – kiváltságos kortárs – leginkább támogatott. Aki sokat utazik, és „kortárs” kiállításokat néz, feltűnik számára, hogy ugyanazt a konténeranyagot cserélgetik és szállítják körben a glóbuszon. Így jártam én is, hogy Helsinkiben, Nápolyban és Taipeiben ugyanazt a kínai fotókonceptualista anyagot láthattam. Az új terminológia szerint a művész társadalmi és termelési struktúrákat modellez. Ha ez így van – gonoszkodom -, a relációesztétikát űző művészek tudását mindenképpen hasznosítani kellene. Progresszív, alternatív, társadalomjobbító szándékuk miatt belőlük kellene felállítani egy szakértői kormányt. A káoszmozis helyett a mikroközösségek atomjaiból építenék újjá az országot, majd az egész glóbuszt. Persze ez nem igaz, mert csak utótermelés folyik, nincs alkotás, vagy avítt kifejezéssel teremtés, semmiféle alternatívát nem mutat. A szituacionista művész „bújtatott ellenállási stratégiája” szinte észrevétlen a közösség számára, gyengén kivitelezett kész átverés-show. Vírusként működve, hogy ellenállási reakciót generáljon, szinte fölösleges, mert a fogyasztói kultúra azonnal elnyeli. Ez olyan, mint a vegyigyárak által támogatott zöldek akciói. Ez az új művészeti forma hosszantartó lesz, mert „az utángyártott művészet a kulturális kínálat megsokszorozódásához köthető”, mobilizált, mimikri jellege miatt felcserélhető, „játék, amelynek formái, sémái és funkciói változóak”. Bourriaud megszülte az újabb irányt, ötvözve és túllépve minden trenden, túl a posztmodernen, a neve „altermodern”. A kedves Kardos tanár úr is, mint képzett marxista, hitt az evolúcióban, végtelen dimenzióban látta a sátoros kommunizmust, mint futurológus mindig újabb fokozatokat talált ki, ha élne, most a hypercyber-kommunizmusról álmodozna. Ha az egyszerű néplélek magába szippantja a szituacionista relációesztétika eszméit, akkor a legprogresszívebb művészet kerülhet a nép kezébe. Ha a Szittyavér Hagyományküzdő Egyesület magáévá teszi a public art és a szituacionista irányzatok elveit, akkor a magyarok performanszaitól mentsen meg az Isten!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s